Magdolna gyapja

Fél éve ülök a kádban, fél éve mentél el. Lábamat a csapra teszem, gyűrűs kezemmel lesimítom a hosszú, fekete szőrszálaimat. Anyád szerint olyan vagyok, mint Csí­ta a Tarzanból, ne csodálkozzak, ha nem jössz vissza hozzám. Közelebb hajol a tükörhöz és kiszed négy szőrszálat az állából. Egy órája készülődik, várom, hogy vég­­re elmenjen. Fejem alatt törülköző, a szappantartóban borotva. Amióta öregszem, egyre rosszabb a helyzet, mondja. A hajam ritkul, én meg csak sző­rösebb va­gyok. Még most is szép tetszik lenni, mondom neki. Legyint, mintha nem érdekelné, de el­mo­solyodik. A kék kimenős ruha van rajta, ami galléros és mell­ben egy kissé szűk. Szombatonként kóstoló és kirakatnézegető túrára megy a Wes­tendbe. Lábán térd­ha­risnya, edzőcipő. Megfésülködik, felveszi a piros ballonkabátját és elindul.

Tizenegy éves voltam, amikor anyámnak szóltam, zavar a szőrös lábam. Ideges lett, neki erre nincs ideje, fáradt, hagyjam békén. Hetekig nyaggattam, mielőtt el­vitt a kozmetikushoz, aki a forró, barna gyantát jégkrémpálcikához hasonló fa spa­tulával kente fel, és egy rántással lehúzta. A fekete szálak beleragadtak a gyantába, mint legyek a légypapírba. Anyám két napig nem szólt hozzám. Többé nem kértem, hogy segítsen.

Büszke voltam a hosszú, hullámos, fe­ke­te hajamra, anyám viszont utálta. Nem sze­rette fésülni, simogatni, kontyba csavarni, de legjobban megmosni nem szerette. Olyankor mogorván nézett, a szája megkeményedett, fájt, ahogy súrolta a fejbőrömet. Egyik este elvettem apám szakállnyíró ol­lóját és levágtam. Apám majdnem elsírta magát, amikor meglátott, anyám nyugtatgatta. Nem mondta, de éreztem, hálás. Anyám haláláig rövid, fiús hajam volt, eszembe sem jutott, hogy akár meg is növeszthetném. A temetése előtt felhívtam a fod­rászomat, és lemondtam az időpontot. Azóta egyszer sem vágtam le, most a de­rekamig ér, hullámos és sötétebb, mint valaha.

Gregor Erhart Mária Magdolnája a legerotikusabb szobor, amit valaha láttam. Ti­zenkilenc éves koromban anyám elvitt Párizsba. A Mona Lisát szerettem volna megnézni, de ő nem akart beállni a tömegbe, ezért az alagsorba mentünk, a kö­zép­kori szobrokhoz, ahol nem volt senki. Ott álltam a Louvre sötét termében, és ar­ra vágytam, hogy hozzáérjek Magdolna meztelen testéhez. Hosszú, hullámos haja függönyként omlott le a válláról, de bal melle így is jól látszott: kicsi volt és elegáns. A jobb pedig szigetként bukkant elő a hajhullámok közül. Tudom, milyen a fes­tett fa tapintása, anyám múzeumban dolgozott, gyerekkorom nagy részét ott töl­töttem. Ha nem látott senki, megengedte, hogy megérintsem a szobrokat. Még most is érzem a hideg bronzot, a szemcsés homokkövet, a tompa gipszet és a me­leg fát. Szerettem volna végighúzni a kezem Magdolna nyakán, a tenyerem közepén érezni hegyes mellbimbóját, a kézfejemmel simogatni a combját, könnyedén csúsz­tatni ujjaimat a festett sima felületen. Anyám azt mondta, a haja miatt van. Vad és burjánzó, akár a növényzet, ami mindenáron utat tör magának. Elfed, de egy­ben láttat is. Eltakarja az ágyékot és megmutatja a szőrt. Ez Magdolna gyapja.

Szőrszálak nélküli nők állnak a talapzatokon. Nincsenek kis karcolások a márványban, vékony vájatok a fában. A szépség nem szőrös. Hol vannak a buja hónaljú Juditok, akik büszkén emelik kezükben Holofernész levágott fejét? Hol van a baj­­szos Salomé? Sába, akinek Salamon király mészből és arzénból kevert kenőcsöt, hogy lába tükörsima legyen? Melyiküknek fut a köldöke alatt vékony csík a bo­zon­tos ölbe? Melyiküknek nő a mellbimbó udvara körül vastag, fekete szőrszál?

Fél éve az eljegyzésen anyád úgy állt a kék ruhájában, akár egy királynő. Haját be­fonta és felcsavarta a feje tetejére, mint Leia hercegnő a Csillagok háborúja utolsó jelenetében. Te mellette fehérben, gondosan kifésült szakállal, vállig érő, szőke haj­jal. A kezed szabadon, kértem, ne fáslizd be, szeretem, ha látom a sebeidet. A kör­meid levágva, az illatod Old Spice, apám is ezt használta. Kétoldalt szakállas férfiak sorakoztak karddal az oldalukon, a nők pálmalevéllel a kezükben álltak. A kó­rus néha hamisan énekelt, de így is többen megkönnyezték. A gyűrűt nehezen húz­tad az ujjamra, csak a meleg miatt van, súgtam a füledbe. A szertartás után Te­réz letérdelt eléd és megcsókolta a kezed. Magas, kreol nő volt, szépen ívelt szemöldökkel, húsos szájjal. Rád nézett, felállt és szájon csókolt. Nem ellenkeztél. Lassan felém fordult, és mosolyogva mondta, mi­lyen ér­dekes, őt is éppen ezen a napon je­gyezted el. Megnézhetem, kérdeztem, és megfogtam a gyűrűjét. Vékony ezüstkarika, ová­lis ametiszt kővel. A körmömet belemélyesztettem a tenyerébe, és szem­be köptem. A nyá­lam az orrára fröccsent. Anyád szerint ha megbékéltem vol­na a gondolattal, hogy nem én vagyok az egyedüli nő az életedben, most minden rendben lenne.

Matatást hallok a zárban, felülök, nyílik az ajtó. Anyád az, két órája sincs, hogy el­ment. Bombariadó volt, meséli. Épp valami új banános ízű üdítőt kóstolt, amikor meg­szólalt a hangosbemondó. A piros kabátját vállfára teszi, húsos ujjaival kigombolja a ruháját, és leül a székre. Azt hallotta, kezdi lassan, hogy a halálod előtt el­vetted Magdolnát feleségül. Jaj, anyuka, ez már régi lemez, ne tessék felülni a plety­káknak, mondom neki. Vállat von. Gondoljak bármit, az nem lehet véletlen, hogy pont Magdolnának jelentél meg először a halálod után, és amúgy is, látta, ahogy ránéztél, miközben a lábadat mosta. Lehúzza a térdharisnyát, megszagolja, a szennyesbe dobja. Meg kell hagyni, szép nő volt, mondja, és hosszasan vakarja a gumírozás nyomát a térde alatt. A haját mindig kibontva hordta, a dús, hullámos zu­hatag leért a térdéig. Anyád fehér zoknit húz, felveszi a szokásos kék melegítőt, és ecetes vizet spriccel a tükörre. Utálom az ecetszagot, mondom, de meg sem hall­ja. Amikor a fiam vendégségbe ment hozzájuk, folytatja anyád, Magdolna csak ült a lábánál, illatos olajokkal kente és azzal a szemérmetlenül hosszú hajával tö­röl­gette. Hát melyik férfinak nem imponál az ilyen? Persze, hogy a fiam őt dicsérte meg és nem Mártikát, aki egész nap a konyhában gürcölt. Anyád megtörli a tük­röt, az újságpapír megcsikordul, libabőrös leszek. Lefújja ecetes vízzel a mosdókagylót, visszaül, várja, hogy a folyadék feloldja a vízkövet és a szappanlerakódásokat. Magdolna mindig is szerette a feltűnést, folytatja. Az egész teste, a karja, a lába, még a hónalja is sima volt, akár a márvány. Mártika szerint valami krémet kent magára, amitől befelé nőtt a szőre és a fején keresztül jött ki. Mindig érdekelt, hogy milyen a lába köze. Hiába nézek rosszallóan anyádra, úgy látszik, érzi, hogy kíváncsi vagyok, tovább folytatja. Egyszer együtt mentünk fürdőbe, gondoltam, megnézem végre magamnak, mit rejteget. De nem láttam semmit, a haja eltakarta. Anyád nagyot sóhajt, feláll, elkezdi súrolni a mosdókagylót. Becsukom a szemem és Terézre gondolok. Nem kellett volna leköpni. Anyádnak igaza van, el kellene fogadni a nőidet. Kinyitom a szemem, a gyűrű nincs sehol, a tükör koszos, anyád eltűnt, a mosdókagyló oldalán szappanlerakódás és penész. Kiszállok a kádból, megtörülközöm. A lábam között fényes gyapjú, megsimítom, mintha Magdolna ha­ját érinteném.

(Megjelent az Alföld 2017/10. számában.)

Borítókép forrása: The Mary Sue.

Hozzászólások